Messzi még a szürkület,
mégis minden szürke lett, mikor
rám tört, elért a sátán,
alkuval, vámpírként várt rám.

Kínált nékem fényeket,
csodás könnyed életet, tudva
súlyaim hegyekké nőttek
régóta sajtolva könnyet.

Ára nem volt semmi más, csak
apró, könnyed árulás, mivel
megváltottam ezt a létet.
S mi elveszett, csupán egy lélek.

Elfogadtam jobb kezét, hisz
senki nem volt más egyéb, aki
nyújtotta volna a békét.
S mint mondtam, jártam már végét.

Béke lepte létemet, de
boldogságnak vége lett, habár
eddig sem járt nálam gyakran,
ritkán jött, s furcsa alakban.

De legalább vártam rá, bár
ha itt volt, sem maradt soká, ezért
sajgással lepte el lényem.
Hiánya nem hagyott élnem.

Fájdalomnak vége már, hisz
vámpírként más élet vár, soha
meghalnom nem kell, se félnem
semmit e földkerekségen.

Kivétel csak egy vagyon:
Nem érhet sugár napon, sebaj
száz lámpa tűz itt a mélyben,
föld alatt, örök sötétben. Ám

fényükkel is fénytelen lett
örök sötét életem, de hát
jobb nyugton élni a mélyben,
mint halni fent fájó fényben.

-

Megunta a vén titán,
állni puszta vár fokán, csupán
küzdeni, végtelenségbe.
Inkább alá szállt a mélybe.

Megszokta már végzetét, sőt
örül is, hogy nála még, soha
nem csobbant könny lent a mélyben,
lelketlen végtelen létben.

Pedig titkon arra vár,
éri őt még napsugár, fájón
pusztítva el örök létét.
Testében ember szív ég még…