Éjjeli tünemény


Végre leszállt a megváltó este,
S rejtekéről előbújhatott halovány teste,
Belül az éhség szorította,
Lépteit a vágy és a kín hajtotta.

Árnyékként suhant a sötétségben,
Áldozatát kereste a sűrű, ködös éjben,
Némán tört át az embertömegen,
Csak léptei kopogtak halkan az utcaköveken.

Minden sikátort végigkutatott,
Azt az embert kereste, kit a halál mára választott,
Zsákmányát végül meg is találta,
Vérével aznap egy fiatal férfi szolgálhatta.

Nesztelenül vetette rá magát,
Hideg ujjaival szorosan fogta át a nyakát,
Fogai csillogtak, mint a kés pengéje,
Amikor belemélyedtek a férfi ütőerébe.

Mohón szívta a lét szervezetébe,
S a lakoma végét egy halk reccsenés jelezte,
Halott testében dúlt a forró vér,
Bugyogott a nedű, amely örök életet ígér.

Övé volt minden kincs a világon,
Ő volt a tökély, ki uralkodott a halálon,
Az ördög édes gyermeke volt,
Csodálatos lény, ki hideg vérrel gyilkolt.