A lány kabátját ledobva rohant, ahogy csak erejéből tellt, s míg ura volt önmagának. Érezte, hogy a telihold égeti csupasz bőrét, szemeit, és körmeit, amik jól láthatóan kezdtek karmokká vastagodni. Egész testét feszítette a változás könyörtelen, gerincbe hasító érzése, a kegyetlen fájdalom, ami minden egyes apró, élő sejtet az átalakulásra késztet. Egyszer csak megtorpant. Dühös, könnyes szemmel meredt fel az égre, a hideg, érzéketlen csillagokra, s a komiszul vigyorgó teliholdra.

      -Egyszer úgy is én leszek az erősebb!- kiáltotta, de fenyegetése fájdalmas nyögéssé torzult, s a lány úgy rándult össze, mintha egy kötélen rántották volna. Görnyedten, fél térdre ereszkedvén lehajtotta fejét, megadván magát az elkerülhetetlennek. Immáron kívülállóként szemlélte saját testének félelmetes torzulását, ahogy ötszörösére nő minden tagja, ahogy kiszőrösödik, ahogy arca rémisztő, agyarakkal teli pofává torzul. Ruhája recsegve leszakadt róla, s hangtalanul hullott a porban. De úgy is mindegy volt; a farkasüvöltéstől már semmit sem lehetett hallani.