The Dark Gift
2004. 01. 22.
Utálnom, gyűlölnöm kellett volna azt a szörnyeteget ott velem szemben, de túl gyengének bizonyultam. Néztem azt az emberutánzatot ott az ablakban, élettelen alakját az utcalámpák beszüremlő fényében. Karja ernyedten lógott karcsú teste mellett, mintha ott se lett volna. Kisugárzása mentes volt mindentől, ami élt, még ruhájának szövetéből is a halált éreztem. Arcát egy rávetülő árnyék takarta fürkésző, dühödt tekintetem elől. Párat kellett volna lépnem, hogy láthassam; de nem mertem közeledni hozzá, féltem elragad az a valami, ami mindig is vonzóvá tette számomra a fajtáját. Szólni végképp nem akartam, hangomból tagadhatatlanul kiérződött volna a vágy, és vele együtt a félelem. Hisz egy mozdulatába kerülne, hogy összeroppantson; egy szerelmes szóval se több. (Pedig én hívtam éjszakáról éjszakába, mígnem az ajtómban állt s csak nézett „Szólítottad a Halált? ”) Kerestem-, kutattam a fajtát, öncélúlag, saját felelősségre. Vállaltam tettem -kíváncsiságom- következményét, az egyik épp megindult felém. Az addig élettelennek tűnő test mozgásba lendült, képtelenség volt menekülni előle.
Az asztalig hátrálhattam, tovább már nem juthattam. Az élet nélküli, hideg kezek a derekamra kulcsolódtak, túl erősen -fel kellett nyögnöm-. A szorítás viszont nem enyhült, a vámpír még közelebb húzódott, már csupán a holt szövetek voltak köztünk. Fel kellett néznem rá, ki akartam olvasni a szemeiből kétes szándékát. Mintha egy angyali gyertyaláng elé tartott smaragd életlázzal teli visszáját láttam volna benne, csak a szemek voltak azok, mik még tükrözték a leélt évszázadokat. A halálomat súgta. Szenvtelenül, néma ajkakkal. A remény megcsillant, lehetőség a kisebbik rossz választására. De biztos, hogy az lett volna a kisebbik? Simán meghalni vagy holtan „tovább élni?”? Nem akartam végleg eltűnni.
Kezeimmel tétovának tűnő mozdulatokkal végigsimítottam az ingen is átérző, hideg karokat, majd a széles vállba kapaszkodtam; Mintha fagyos, kemény márványra kulcsolódtak volna az ujjaim. Felhúztam magam az arcáig, szemem egy vonalba került azokkal a gyönyörű, hosszú fekete pillákkal keretezett zafírokkal. Nem szóltam, nem kérdeztem, csupán csókoltam, érezvén a hideg, lelketlen húst, egy vámpír testét, mohó ajkait. Mikor már fájt már az az egyszerű érintés is - a csók- eltépte magát tőlem, majd visszahajolt a nyakamra, belém mélyesztvén az ítéletet jelentő szemfogakat.
Éreztem a vér folyását, ahogy belőlem áramlott át belé, felmelegítvén, pillanatnyi élettel töltvén meg a testét. Ha lehetett még fokozni- erősödött a harapása, a fogak mélyebbre nyomultak. Nem fájt, nem tudtam már semmi egyebet, csak azt, hogy a szívem egyre lassabban vert, rövid időn belül pedig el kellett némulnia.
-Ne hagyd el magad!- suttogta-, hörögte a vámpír, leválván a nyakamról. Alig hallottam, amit mondott, a ritka dobbanások visszhangoztak a fejemben, testem annak ütemére rándult.- Ne hagyd el magad! Igyál… igyál…- Furcsa, részegítő érzés áradt szét a tagjaimban a hűs, százéves vérrel. Kezdett visszatérni belém az élet, de más, ősi, nem emberi. Ittam, hisz önként kínálta fel nekem a hallhatatlanságot, ittam hisz az volt minden rejtett vágyam közül a legerősebb. Élni még a halál után is. Tudni mindent.
Erősebben haraptam, még többet követeltem, kezdtem mohóvá válni. Holott már minden egyes porcikámban éreztem a halhatatlan vér motozását, kezdte lefojtani az élő szöveteket. Még nem fájt, majd később. A vámpír, teremtőm hátulról ragadta meg szabad kezével a nyakam, hogy letépjen a csuklójáról. Csalódottságomban felnyögtem, ám hiába kapadoztam utána; testem hirtelen görcsbe rándult- a padlóra terültem és úgy vonaglottam, mint akit számtalan kusza szövésű dróton rángatnak. Késdöfésként éltem meg minden egyes mozdulatot, vergődésemben is csak a kínt láttam. Lassan elemelkedtem a padlótól- a vámpír vett a karjaiba.
-Ha ezt kibírod bebizonyítod, hogy érdemes volt megteremtenem téged.- Válaszolni akartam, de csak nyöszörögni tudtam. Igyekeztem nem tudomást venni a kínról, vagy legalább is úgy tenni mintha egy állandó, megszokott dolog lett volna. A döfések tompultak, helyettük álmos zsibbadtság kúszott szerteszét, még az ujjaim hegyébe is- kellemes fáradtság.- Jól van erős vagy.- szólt a vámpír. Hűs ajkai lázas, fájdalomverítékes homlokomra simultak.- Szerelmem.- Suttogta.- Drága kis költőm…
|