A boldogság egyik legegyszerűbben megfizethető formája: pénzért jegyet váltva mások, gépek szórakoztatnak minket, miközben mi azt hisszük, hogy ez mindenkinek jó, és ettől mindenki boldog. Végül is azért vidámpark a vidámpark, mert ott fültől fülig ér a szánk…

…És megkérdezi- e bárki is, hogy tényleg örül e a szívünk? Belsőnkbe senki sem lát…

   Huligánok egy kisebb csoportja, koraérett tizenévesek mind, egy szűk körben állva rugdostak valakit. A Szellemkastély mögötti kis sikátorba vonszolták be áldozatukat, hogy senki se lássa őket. Pedig egyetlen egy ember se szólt volna rájuk, elvégre egy cyborgot vertek. A fiatal nő védekezésképtelen volt, hisz nem arra programozták, hogy embereknek ártson. Az ő feladata a szeretet volt, az anyai szeretet, és gondoskodás a kicsi homo sapiens felé, akit rábíztak. Még utolsó perceiben is érte sírt:

-Meg kell találnom a kislányom!- zokogta.- Fél egyedül, meg kell találnom!- Fél arca már oda volt, s a lefoszlott bőr alól finom mívű fémlap csillant elő. Épp szeméből sötét könnyek gördültek elő minden egyes láblendítésre.

-Átkozott gép!

-Mutáns!

-Megmutatjuk, kit utánozz te szörnyszülött!- ordították, és mellé újra- újra belerúgtak. A cyborganya pedig csak tűrt, elveszett gyermekéért rimánkodott, hullatva fémes könnyeit. „A kicsimet akarom…” … A kép lassan beszűkült, míg végül az utolsó kis fényes pontot el nem nyelte a sötétség.

-Anya! Anya! Vegyél nekem vattacukrot!- sipította a kislány anyja szoknyáját húzogatva.- Anya megígérted!- erősködött tovább. Semmi válasz. Végül is már kezdte megszokni. Sosem méltatták figyelemre, és csöppnyi kis tudásával, de annál nagyobb ösztönösséggel már érezte, hogy ez így nem jó. Megpróbálta hisztivel kierőszakolni a nem meg kapott figyelmet, de két tenyér volt rá a válasz, és még erősebb zárkózottság. Pedig a kislány úgy látta, hogy az anyja kedves ember. Minden felnőttel szívéjesen beszélt, más gyerekek buksiját megsimogatta, és a főnökének, annak a mogorva úrnak még sütött is finomakat. Neki sosem sütött. Vagyis egyszer, régen, mikor még együtt voltak a papával, és még a nővérkéje is otthon lakott. Azóta nem süt, nem mosolyog, nem néz rá. A mama mondta, hogy a papára hasonlít, és ez a mamit néha zavarja. Pedig erről ő igazán nem tehet. Ő szereti mindkettőjüket, de ők nem szeretik vissza. Miért nem?

Újra megrángatta anyja szoknyáját, és újra vattacukorért sipítozott. Hangosabban, kétségbeesetten.

-Anyaaa!!! Kérleeek!!!- Lassan a szemei is könnybe lábadtak.

-Nesze, vegyél vattacukrot!- nyomta kezébe pénztárcáját az anyja, és lódított egyet a kislányon. Mindig ezt volt. Ő nagy keservek árán kisírja, hogy együtt menjenek el a VidáMpaRkba, de aztán semmit se csinálnak együtt. Semmit, soha. A vastag bőrbukszát szorongatva lapos kis mellkasához ballagott el jó messzire, át az Álmok Hídján, és keresztül a CyberTéren. Csak ment a sűrű tömegben, az állítólag oly boldog tömegben. Pedig erre a napra a legszebb kis ruhácskáját vette fel. Szép piros pólót, egy nagy szívvel a hátán, és fehér csipkeszoknyát, amit még mami varratott neki a házirobottal. Szerette a szép fehér anyagot, mert a robot megkérdezte, hogy milyet szeretne. Őt érdekelte.

    A tömeg lassan megritkult, de a vattacukor árust még mindig nem találta. Lufiból sok volt, és még több gépjátékokból, emberből, mutatványosokból. Nekik is csak a festék mosolygott az arcukon. Úgy tört rá az elhagyatottság érzése, mint a legszörnyűbb vihar a puszta közepén egy gyenge kis virágra.

-Anyu!- nyöszörögte, és még jobban szorította magához a bukszát.

   Piros pont a sötétben, és mellette egy kék, az ép szem. Valami tartalékáramkör lehet, gondolta. Gondolta… Szabad gondolkodnia? Kikapcsolta magát, akkor pedig miért lát? Miért hall? Érez valamit a bőrén, az egész testén. Miért érez? Fázik, hideg a beton, és fáj mindene. De nem, ő csak gondolta mindezt, ez az igazság. Gondolta, tudja, hogy ezt kéne éreznie. Járni kezdett, és vonszolta maga után áramkörökön lógó bal karját. Meg kellett találnia a kislányát!

   A tömeg undorodva hátrált el a csoszogó, leamortizálódott cyborg útjából. A hosszú, fekete hajú nő a kislányát kereste, őt szólongatta. Az ép szem, és a sérült is egy csöppnyi gyermek után kutatott a tömegben. Miért nézték ennyien, miért nem segítettek neki keresni? Váratlanul pillantotta meg, egy villanyoszlopnak dőlve. Szomorú volt, ijedt, és az anyukáját szólongatta.

-Megvagy kicsim, megtaláltalak!- kiabálta boldogan a cyborg, és ép arcfelével szívéjesen mosolyogva megindult a kislány felé.

    Megijedt. Hogy ne ijedt volna meg! Az a mezítelen gép felé tartott, miközben testének a feléről már hiányzott a mesterséges bőr, huzalok lógtak ki belőle mindenfelől, és őt szólongatta. A kislányának nézte, amint pedig elérte leroskadt mellette, fél kezével átölelve, szorosan tartva. Nem tudta miért, de sikítozni kezdett, az anyjáért kiabált, mire a cyborg még jobban húzta magához. Még egy puszit is nyomott az arcára.

-Anyu! Anyu! Anyu! Segíts!!!- Anyu viszont nem jött. Helyette egy robosztus termetű biztonsági őr termett ott, és letépte róla az örömében zokogó gépasszonyt.

-Megtaláltam a kicsimet! Már nem kell félned, anya itt van!- Nevette- sírta, és ép kezével felé nyúlt. Az őr viszont messzire elvonszolta tőle. Durván rángatta, de a cyborgnak még is sikerült kitépnie magát a húsból való kezek közül, és indult volna vissza hozzá. Őhozzá, akit a kislányának nézett.

  Ekkor jött a húsból való anya, és felkapta, elugorván a gépkéz elől.

-Tűnt innen szörnyszülött, hagyd a lányom!- acsarogta.

-Semmi baj kicsit, anyu itt van!- szólt csendesen a cyborg, áldott szelíd szép hangon, hogy a kislány szívében megsajdult valami. Az a valami pedig akkor fájt a legjobban mikor eldörrent a lövés, és a gépnő előttük rogyott össze egy csúnya, füstölgő lyukkal a homloka közepén.

Az anyja gyorsan lerakta a földre, és rohant a biztonsági őrhöz, hogy jól leteremtse. Fülsértő hangon kiabált vele, hogy miért enged be ilyen undorító, és veszélyes gépeket ide. Düh…

-Anya.- szólt halkan a kislány, meghúzván a néma szoknyát. Markolta tovább a sima vásznat, de közben a cyborgot nézte. Az pedig őt.

-Szerbusz kicsim.- suttogták az alig mozgó gépajkak.- Szeretlek.- mosolyodott el. A piros és a kék szem egyszerre hunyt ki, miután egy utolsó fémkönnyet hullajtott volna.

    A kislány most felváltva nézett hol kiabáló anyjára, hol pedig a cyborgra, és annak felé nyújtott kezére. „Szeretlek.” Kerek kis arcán néma könnyek csordultak végig, és elengedte a szoknyát. Evvel a mozdulattal azonban valami sokkalta többtől szakadt el, többtől, mint amit el tudott volna képzelni, és amiről évek multával megtudta, hogy semmise volt.