A cyborg

… Egy gyerek feküdt a gyorsforgalmi út szélén. Meztelen kis teste tökéletes volt, hófehér bőre pedig fura, gyöngyházfénnyel csillámlott fel, mikor egy elhaladó autó reflektora rávillant.

… Senki sem állt meg, hogy megnézze él- e még egyáltalán, szüksége van- e segítségre. Pedig a kislány arca bizalomgerjesztően szép volt, szimmetrikus, ugyanakkor kifejezéstelen, és rémisztő…

… Lassan szitálni kezdett az eső, majd szakadva folytatta. A babakék, mandulavágású szemek rezzenéstelenül bámultak fel a háborgó égre. Háborgás… Dühöngés… „A papa is dühöngött…” A rózsás kis ajkak résnyire nyíltak, fémes ízű sóhaj szökött ki közülük. Senki sem állt meg…

… A 29. század embere: közönyös, dekadens, magának való. „Közönyös a világ… az ember; önző, falékony húsdarab „(Arany) Gép az elektronizált, égbe nyúló metropoliszok versengésében.

Húsból, és vérből való mechanizmus, mely robotol a munkában, majd hazatér feltöltődni; azokban az otthonokban viszont az egyetlen melegséget adó dolog egy egyszerű, hősugárzó gép. A szeretet elhalt, sarjában falta fel az önzés, és az érdek. Hideg az ölelés, hűvösek a szavak, fagyos minden megtett lépés.

A Föld sincs többé… Elmúlt már a Kék bolygó korszaka, helyette beköszöntött egy másvilág: egy olyan világ, ahol a hatalmas fémgolyóbis, behálózva kábelekkel, kering a Nap körül. Ezen az információtömegen vegetál ember is, és gép is. Vegetálnak, mert tudják, hogy a talpuk alatt sikítozó fogaskerekek már nem bírják sokáig. Bele fognak szakadni a taposómalom súlyába. Ez a világ hamarosan véget ér, és az ember nem sír érte. Csupán a robotok hullajtanak gépzsír könnyeket.

… A sűrű pillájú, tágra nyílt szemekből könny csordult elő. Az eső azonban rögtön elmosta, mielőtt még végiggördülhetett volna a kerek kis arcon. A gyermek könnye… olajszerű, barna. Olyan szép bronzbarna, mint annak a nőnek a haja ott, ott a lány fejében. Az emléktöredékre a pupillák összeszűkültek, a csöppnyi száj pedig megfeszült. Egy szó vibrált, villódzott a memóriájában: Anya! Anya! Anya! A gondolat fájdalmas ereje, a szenvedés, és a megaláztatás: Anya! Anya! Anya! Az egyetlen ember, aki valaha érzett iránta valamit. Ám az az érzés gyűlöletbe fordult- a halandó is Isten felé fordul könyörületért. Az anya így tett: imádkozott, hogy ezt a tökéletes torzszülöttet el tudja vetni magától…

…A kislány eleddig hanyatt fekve meredt a végtelen, felhős égbe, de most csöppnyi mellkasából kifakadt a sírás, és zokogva kucorodott magzatpózba a sárrá vált porban:

-Por akarok lenni!- nyöszörögte.- Porból akarok lenni, hogy porrá lehessek!- Memóriája újra és újra lejátszotta neki azt a részt rövidke életéből: Kivágódik egy kocsi hátsó ajtaja, majd ő esik ki belőle. Pontosabban kitaszítják. Hiába sír, hiába könyörög annak a bronzbarna hajú nőnek,- Anya! Anya! Anya!- az csak tépdesi a kislány ruháját, és bámul maga elé. Ez pergett le százszor is a könnyező szemek előtt.

Egy gyerek képe, akivel már senki sem törődött.

Senkije sem volt, és maga is egy senki volt. Egy cyborg…